###

A plazmáról

Betegek mondják

Számos embertársunk hosszú ideig szenved, míg megtalálják a számára megfelelő terápiát. És ez a sok ember végtelenül hálás eked az értékes hozzájárulásért - vagyis azért, hogy vérplazmát adtál!

Az egészséges embernek ezer kívánsága van, a betegnek csak egy

Gregor története

Gregor teljesen egészségesnek tűnt, kétéves koráig néhány aprócska meghűlésen kívül semmi különösebb probléma nem merült fel. 

A szenvedés akkor kezdődött, amikor bölcsődébe került. Attól kezdve évente 3 középfülgyulladás, 2 tüdőgyulladás, folytonosan visszatérő meghűlések és tulajdonképpen állandó hasmenés gyötörte. 

A különböző antibiotikumok nem hoztak tartós javulást, mihelyt a hatásuk elmúlt, máris megjelent a következő betegség. 

Kevéssel a harmadik születésnapja előtt már annyira rosszul volt, hogy kétségbeesetten vittük a kórházba. Rengeteg vizsgálat és teszt alapján az orvosok megállapították, hogy nincsenek „B-sejtek” a vérében, és XLA – gammaglobulin hiányban szenved. Azonnal megkapta az első immunglobulinos infúziót. Eleinte erre az infúzióra kéthetente volt szükség. Később az időköz három hétre nőhetett. Most a gimnáziumba megy, és már csak négyhetente van szüksége az infúzióra.
A kezelésnek köszönhetően nagyon jól van. Teljesen normális életet él, komolyabb fertőzések vagy egyéb betegségek nélkül.

A betegség megjelenésétől a diagnózis felállításáig ő is, és a család is sokat szenvedett. Főként a Gregor jövőjével kapcsolatos kilátástalanság viselt meg mindannyiunkat a legjobban.

Milan története

A fiam egészségesen, bár kissé túlsúlyosan jött a világra. 
Mivel nagy súlyú volt, az orvosok véleménye szerint rendszeresen kell vért venni annak megállapítására, hogy nem cukorbeteg-e... Szerencsére nem volt az. Ettől viszont úgy besárgult, hogy néhány napra inkubátorba, UV-besugárzásra szorult.
Csecsemőként Milannak gyakran volt hörghurutja, egyszer még tüdőgyulladása is, különben csak a szokásos gyermekbetegségeket kapta el. Semmi veszélyes. Minden, a Mama-baba útmutató által javasolt oltást megkapott, a gyermekorvos szerint jól táplált , pompásan fejlődő srác volt.

Valamikor a 13. születésnapja tájékán hasmenése lett. Azt gondoltuk, hogy semmi komoly, valami rosszat ehetett, nemsokára elmúlik. Hasmenés elleni gyógyszert kapott. Nem segített. A gyermekorvos mésik gyógyszerrel próbálkozott, az sem segített...4 hónapig tartó hasmenés után került sor azon kórházi kivizsgálásokra, amelyek során felmerült a coeliakia, azaz lisztérzékenység gyanúja. Továbbra is kapta a hasmenés elleni gyógyszereket - de javulás nem történt.

Miután Milan első bélbiopsziája alapján nem igazolódott a lisztérzékenység gyanúja, maradtunk a hasmenéssel, ámde diagnózis nélkül, orvostól orvosig vándoroltunk, kipróbáltunk újabb és újabb gyógyszereket, de semmi nem segített, és Milan már nagyon sokat fogyott.
Néhány hónap múlva, túl rengeteg diétán és gyógyszeren, újabb tükrözést végeztek, a kolonoszkópia során bélbiopsziát is, és számtalan más vizsgálatot. Az idő közbne telt, Milan már 5 éve élt az állandó hasmenéssel, csupa csont és bőr lett, gyenge volt, sem focizni, sem más szabadidős tevékenységet végezni nem tudott.

18 éves korában a számtalan vérvizsgálat egyikében megállapítást nyert, hogy Ig A hiánya van, de a gasztroenterológusok mind azt mondták, hogy az Ig A hiány nem lehet egyedüli oka a bajnak, és nem foglalkoztak tovább vele. Milan minden nehézség ellenére befejezte a középiskolát, és a elhatározta, hogy elmegy az érettségi bankettre. Életében először ivott alkoholt. Később  tudtam meg, hogy néhány hete kétségbeesésében abbahagyta a gyógyszerei szedését. Mindennek az lett következménye, hogy az ünnepség közben összeesett. Ráadásul  epilepsziás rohamot kapott. 
Mentővel vitték kórházba, ahol az orvosok véleménye az volt, hogy örüljünk, hogy még életben van. Miután a kórházból kiengedték, a ideggyógyász kezelte – epilepsziával. Miután az epilepszia és a gyógyszerek helyzete rendeződött, megint elindult segítséget keresni a hasmenés ellen.
Nőtt a kétségbeesése, öngyilkosságról beszélt, nem akart többé élni, az életét abnormálisnak, értéktelennek érezte, stb. A hasmenés miatt fájdalmai is voltak, eleinte naponta 3 - 4 alkalommal, az évek során a fájdalomrohamok száma napi 20-ra és még többre emelkedett. 
Már egyáltalán nem tudta megenni a szokásos élelmiszereinket.

A 19. születésnapja előtt beültették az intravénás tápláláshoz szükséges katétert, amit azonban 8 hónappal később ki kellett műteni, mert a parenterális táplálás állandó gyulladást okozott. Ettől kezdve intravénás táplálása sem volt. Ebben a kórházban az egyik orvos azt a véleményét közölte, hogy Milan csak hisztérikus és hipochonder. Milan 181 cm magas és akkor 49 kg-ot nyomott. Valóban csak csont és bőr volt az egész fiú. 

Végre ismét előtérbe került az Ig A hiány, és az immunológustól előszörre immunglobulint kapott. Mivel azonban mellékhatások léptek fel, szubkután immunglobulin infúzióra állították be (ez azt jelenti, hogy aprócska tűvel a bőr alá juttatják a szert).

Sajnos, már nagyon rossz állapotban volt, így az immunglobulin csak minimális mértékben ls nagyon lassan segíthet. Túl sokáig tartott, míg rájöttek, hogy immunhiányos a fiú. A szervei komolyan károsodtak.

Testi-lelki állapota rossz, ám a hasmenések enyhültek. Néha már tud sétálni, és abban reménykedik, hogy egyszer majd normális életet élhet.

Fabio S. története

Fabio a 3. gyerekünk, születésekor egészségesnek nyilvánították. De már a kórház elhagyásakor beteg volt, élete 1. szemgyulladásával ért haza.Attól kezdve Fabio minden hónapban beteg volt – torokgyulladás, középfülgyulladás, köhögés, nátha, és egyre magasabb láz. Így aztán gyakori vendégek voltunk a kórházban.

16 hónapos korában (normálisan fejlett, csak a járása kissé bizonytalan) nagyon magas láza lett, amit semmilyen antibiotikummal sem lehetett lenyomni. A kórházban a torka is begyulladt. Legkésőbb ekkorra lettem biztos abban, hogy a gyermekemnek valami komoly baja van.
Nem adtam fel, sikerült a kórházban speciális vérvizsgálatot végeztetnünk, így megállapították az Ig G hiányát.  4 nap után hazamentünk, de hamarosan vissza kellett mennünk a kórházba – a gyereknek középfülgyulladása, hasmenése, pelenkakiütése és ismét nagyon magas láza volt, holott még mindig kapta az antibiotikumokat.
Ez alkalommal a kórházban teljes kivizsgálást végeztek. 

Ahogy telt az idő, semmi sem kímélte a gyereket – méhcsípésre erős allergiás rohammal reagált, következett az Ehec-toxin, a bárányhimlő és minden lehetséges fertőzés.  Időközben felmerült az Ataxia Teleangiectatict (Louise Bar szindróma = immunhiány) gyanúja, és 26 hónapos korában végre megállapították a betegségét.  Ekkor kezdték Fabiot intravénás infúzióval beadott immunglobulinnal kezelni a kórházban. Azonnal észrevehetően javult az általános egészségi állapota. Néhány hónap múlva szerencsére tovább léphettünk az immunglobulin szubkután bejuttatására. Ez azt jelenti, hogy megtanultam a gyerek bőre alá szúrni a tűt, és egy pumpával (kb. 1 óra hosszan) infúziót adni a bőre alá. Valóban nagy kihívás volt nekem, mint anyának, hogy tűvel szurkáljam a gyerekemet, és néha komoly harcot jelentett Fabiot ilyen hosszú ideig nyugton tartani.


Éves korára Fabio megtanulta maga beszúrni a tűt a hasába.  Nagyon büszke volt a teljesítményére. Innentől Fabio élete teljesen normálisan folytatódott. Igen – egész életében adnia kell magának az immunglobulin infúziót, de nem kell kórházban élnie.

Fabio általános iskolába jár, összesen 2 alkalommal volt hörghurutja és középfülgyulladása, amit azonban antibiotikummal jól lehetett kezelni.
Most gimnáziumba készül.

 

Judith S. története

Amikor a kislány 19 hónapos volt, egy vérvizsgálat során véletlenül derült ki, hogy túl kevés a leukocita a vérében. Nagyon sok vizsgálat és néhány hosszabb kórházi tartózkodás után, kb. egy évvel később megszületett a diagnózis: 
myelokathexis és WHIM szindróma. Ez egy immunhiány-betegség.

Érdekessége, hogy a beteg látszólag teljesen egészséges mindaddig, míg valamilyen fertőzés nem éri. A fertőzésre azonban nagyon erősen reagál. Így történt ez Judithnál is. Soha nem fordult elő, hogy csak egy kis láza lett volna, nála pl. egy köhögés egyenlő volt a tüdőgyulladással. 
Néhány éve határoztak úgy az orvosok, hogy immunglobulint kapjon, eleinte 4 hetenete, később pedig 6 hetente. 2004-ben nyílt lehetőségünk arra, hogy az immunglobulit szubkután, azaz bőr alá adott infúzióval juttassuk be Judith szervezetébe.

Ez sokkal kényelmesebb Judith számára, hiszen korábban mindig egy egész napot mulasztott az iskolából a kezelés miatt, utólag kellett az iskolai és házi feladatokat elvégeznie (amihez amúgy is túl fáradt volt). Az idők folyamán határozott ellenérzések alakultak ki benne a vénákba szúrt tűkkel szemben, minek következtében minden résztvevő számára megpróbáltatássá vált a kezelés.

Amióta Judith az immunglobulint bőr alá kapja, nincsenek fertőzései és az immunhiány-betegsége ellenére valóban normális életet élhet, túl sok kórházi tartózkodás nélkül. Judith befejezte a gimnáziumot. Sajnos, az érettségivel járó stressz visszaesést okozott. A terápia dacára a fertőzések ismét megjelentek. Miután az immunológus megvizsgálta a vért, egy időre megnövelte az immunglobulin mennyiségét, mivel a nagy stressz rontja az immunológiai értékeket. A fertőzések azonnal abbamaradtak. 4 hónap elteltével visszaálltunk az eredeti dózisra, anélkül, hogy a betegségek gyakoribbá váltak volna.

Judith megerősödve és hatalmas lendülettel kezdte meg tanulmányait, és azt reméli, hogy az immunglobulinnal továbbra is rendben lesz. E terápia lehetősége nélkül Judith nagyon gyakran feküdt volna kórházban, és nagyon erős fertőzések és tüdőgyulladások kínozták volna. 

Sandra története

Átlagos gyermekkorom volt, néhány fertőzéssel, mint bármelyik gyereknek. Befejeztem az iskoláimat, és gyakorlati képzésre mentem. Azután egy nagy üzletben kezdtem dolgozni eladóként. Férjhez mentem és lett 2 gyermekem. Vagyis az életem teljesen normálisan telt ... Egészen ... a 35. születésnapomig. 

Lázas lettem, tüdőgyulladást kaptam, és 3 hétig feküdtem a kórházban. Nagyon legyengülten kerültem ki a kórházból. Hirtelen hatalmas, hüvelykujj-körömnyi hólyagok keletkeztek a számban. Nem tudtam enni, inni is csak keveset, szívószállal. A kórházban sokféle gyógyszer kipróbálása után mindenki tanácstalan volt. Semmi nem segített. A hólyagok 6 hét után eltűntek, viszont apró fekélyek jelentek meg a számban. A kórházban végzett fájdalmas lápiszolás is csak részsikereket hozott. Ott álltam 37 évesen, számos tüdőgyulladás és kórházi kezelés után, és iszonyúan fájni kezdett az alhasam. Sok vizsgálat után az vélték az orvosok, hogy endometriózisom van. Műtéttel megszüntettek és eltávolítottak néhány összenövést.  Ám a fájdalmak és bélgyulladások maradtak. Az általam felkeresett orvosok néhány gyógyszer kipróbálása után tanácstalanok voltak.


40 éves koromban a munkámat is levesztettem, ui. túl sokat voltam betegszabadságon. Kétségbeestem. Ültem otthon, és az interneten kotorásztam. Itt fedeztem fel az ÖSPID szervezetet – az Ausztriai Primer Immunhiányosok Önsegítő Szervezetét. Ezen a honlapon olvastam, hogy az immunhiány okozhat tüdőgyulladást is, bélgyulladást is. Kapcsolatba léptem az Önsegítő Csoporttal, és a segítségüket kértem. Így jutottam el az immunológus szakorvoshoz, ami egyetlen vérvizsgálattal megállapította az immunológiai értékeket, és azonnal felállított a diagnózist: CVID (közönséges kevert immunhiányos állapot; Common variable immunodeficiency). Gyógyszer gyanánt immunglobulint kaptam. Meg kellett tanulnom, hogy apró tűvel szúrjak a hasamba, A pumpából aztán lefolyik az immunglobulin-infúzió a szervezetembe.
Alig hittem el – segített. Elmaradtak a fájdalmak, és tüdőgyulladásom sem lett.
Számomra elképesztő volt, hogy a CVID egy primer immunhiány, vagyis genetikai örökség. Ennek ellenére a betegség nálam csak 35 éves korban jelentkezett. 


Elképzelni sem tudom, hogyan éltem volna tovább, ha nem kapom meg az immunglobulinos terápiát. Végre ismét normális életet élek, munkát is találtam, és minden új napnak együtt örülök a családommal.

 

Daniel K. története

A fiam, Daniel, 1992-ben született. Születésekor valósággal összegubancolódott a köldökzsinór, és nem sírt fel azonnal. Szoptattam, és megfigyeltem, hogy gyakran volt étvágytalan. Ez az állapot rosszabbodott az első hármas oltás (DiPerTe) után, két és fél hónapos korában. Attól kezdve hetente kellett a védőnővel ellenőriztetnem a fiam súlyát, aki ebbne az időben éppenséggel fogyott. Gyakran gondolkoztam azon, hogyan tudnám jobban táplálni, de be kellett látnom, hogy egyszerűen nem tudott többet enni. 
Az első születésnapján kicsivel több, mint 9 kg volt a súlya. 13 hónapos korától hirtelen bekövetekző, láztalan görcsös rohamok léptek fel nála. Kezdetben néha az öntudatát is elvesztette. Később tudtam meg, hogy az apjának a nővére is hasolnó rohamoktól szenvedett kisgyerek korában. 
A 2. Születésnapján ismét ilyen rohama volt. A padlón fekve találtam rá, és eleinte nem sikerült magához téríteni. A légzése működött, így stesolid-kúpot adtam neki. Mentőhelikopter jött értünk.  A mentőorvos úgy vélte, csak alszik. A kórházban ismét élénk volt....
A görcsök enyhültek. Az egyelőre utolsónak tekinthető rohama idején 4 éves volt. Hosszú másodperceken át tartó eszméletlenség után tovább szaladgált, mintha mi sem történt volna.
A tricikliket és pedálos autókat félve kerülte, legfeljebb egy méternyit hajtott ilyesmit, mutatóban. 
Kb. 3 éves korától egyre gyakrabban lett hörghurutja és középfülgyulladása. A 4. Születésnapja utáni télen kétzer is volt tüdőgyulladása. Újra és újra megröntgenezték a tüdejét – semmit sem találtak. Egy későbbi vizsgálat alkalmával derült ki, hogy addig – a korábbi tüdőröntgeneknél – a felvételek a gyermek fekvő helyzetében készültek. E későbbi vizsgálat alkalmával állapították meg, hogy jókora lyuk van a tüdején, amit azonban fekvő helyzetben készített felvételeken nem lehetett látni.


Az 5. Születésnapját követő nyáron egyszer csak nem tudott többé fekve aludni  Az éjszakát ülve töltötte, Mivel egyre rosszabbul ment minden, visszamentünk az ügyeletes háziorvoshoz. Ott, 10 km ülve utazás után ismét sokkal jobban érezte magát.  Az ügyeletes háziorvos vakbélgyulladás gyanújával küldött tovább bennünket a kórház gyermekosztályára. A tüdő meghallgatásakor azonban semmit nem sikerült megállapítani. Az orvosok arra kértek, várjuk ki a másnap reggel 8 8órát, amikor elkészülhet egy újabb röntgenfelvétel. 


Ennél már nem csak lyuk volt a tüdőn, hanem víz is volt már a tüdőben. Az orvosok gyorsan tisztázták a helyzetet. Ám sajnos,  a rengeteg intravénásan beadott antibiotikum dacára sem mutatkoztak a gyógyulás jelei. A kórházi tartózkodás 11. napján értesültem arról, hogy az immunglobulin-értékek problémát jelentenek. Attól kezdve főként a kórház gyermekosztályán kezelték a gyermeket. 
Pontosan ez, az 5. születésnapja utáni hosszabb kórházi tartózkodás során következett be egy óriási változás. Gyakran napi sok-sok óra hosszat lógott az infúziós szerelékeken, hol immunglobulint, hogy antibiotikumot juttatva a szervezetbe. 8 hosszú éven át rendszeresen, intravénásan kapta az immunglobulint, az utolsó időben már kéthetente. Nekem, laikus anyának, a vénák komoly gondot okoztak, sokkal többet, mint a kezelésekre járás megszervezése. 


Mindannyiunk szerencséjére a 13. születésnapja előtt a kezelést át lehetett állítani az infúziókat szubkután, azaz bőr alá juttatott változatra. Ez hatalmas megkönnyebbülés mindannyiunk számára, mert Danielnek már nem kell tengernyi időt tölteni a kórházakban az infúziók lecsöpögésére várva. Az immunglobulin megfelelő mennyiségének a bőr alá juttatását otthon, a megszokott környezetében tudjuk megoldani. Az immunglobulin szubkután adagolására való áttérés után az egészségi állapota szemmel láthatóan javult, sőt, kicsit hízott is.


Egy idő után súlyos kötőhártyagyulladás jelent meg nála. A szeme erősen bepirosodott és úgy bedagadt, hogy egyáltalán nem látott. A gyógyszerek azonban semmit sem segítettek. Végül az immunológiai kontroll alkalmával kaptunk segítséget. Meg kellett emelni az immunglobulin dózist, mivel nagyon megnőtt és a súlya is nagyobb lett. Továbbá felírtak neki egy folyamatos antibiotikumos terápiát. Mintegy fél év alatt legyőzte a kötőhártyagyulladást is. Abba lehetett hagyni az antibiotikumos kezelést is. Sajnos, egész életére nagyon hajlamos marad a szem gyulladásos megbetegedéseire.


Az összes probléma és visszaesés dacára Daniel kijárta az iskoláit, sőt, a Felső Műszaki Intézetbe is járt. Az immunglobulinnak köszönhető, hogy Daniel életvitele csaknem normális lehet.

 

Karin M. története

A nevem Karin Modl. 58 éves vagyok és PID, azaz primer immunhiányos betegségben szenvedek. 

A szenvedéseim már kisgyerekkorban kezdődtek. Sokat betegeskedtem, sápadt és sovány voltam. Az általános iskola 1. évében a tanév 3/4-ében hiányoztam, mirigy- és tüdőgyulladások miatt. A számos felkeresett orvos mindössze azt gondolták, hogy csak rossz evő vagyok, és hogy ebben a korban - az általános iskola idején - sok gyermek beteges, ez teljesen normális. 12 éves koromban a legkisebb nátha is hörghurutra váltott, ami eltartott 8-10 hétig. Aztán két hét múlva következett az újabb meghűlés és a következő hörghurut. Ebben sem láttak semmi rendkívülit, kaptam antibiotikumokat, köhögéscsillapítókat, ilyesmit. 

Mindennek dacára befejeztem az általános iskolát (gyakran hiányoztam, tehát nagyon sokat kellett pótolnom vagy vizsgákat tennem), majd egy kereskedelmi iskolát is, és egy bankban kezdtem dolgozni- Itt viszont nagy nehézségeim támadtak a munkatársaimmal és a főnökömmel. Nem akarták elfogadni, hogy „jelentéktelen” fertőzések miatt, amit bárki lábon kihord, én otthon maradok betegállományban. Azután teherbe estem. Az első terhességem idején 8 hónapig feküdtem kórházban, lefogytam 20 kilót, és szülés után mumpszos lettem. Ismét orvostól orvosig mentem, végül rámsütötték a bélyeget, miszerint hipochonder vagyok. Sokan mondták – kapd össze magad, ha hármat tüsszentesz, már azt hiszed, hogy súlyos beteg vagy...! 

32 éves voltam, amikor mindössze egy vasérték-vizsgálat miatt mentem a kórházba, de a diagnózis „nyirokmirigyrák” ! Lett, kezelése kemoterápiával. Az intenzív osztályon találtam magam, ahol újra és újra beállították a kemoterápiát.
Mivel az egymást követő kezelések során folyamatosan náthás voltam, hetekig antibiotikumos kezelést is kaptam. Néhány hét múlva következett a visszavonás: mégsem vagyok rákos. 

Ekkor azt mondták, hogy kiégési tünetegyüttest produkáltam, és pszichiáterhez küldtek. Hiányérzetem volt, úgy éreztem, hogy a kijelentés téves, és valamilyen betegségem van.

Egy későbbi kórházi tartózkodás során véletlenül észrevették, hogy az Ig A értékeim túl kicsik. Akkor egy orvos - egyébként az többi orvos tanácsa és valamennyi orvosi tankönyv ellenére - kezdett immunglobulin infúziókat adni nekem (a tankönyvekben az állt, hogy Ig A hiány esetén tilos immunglobulint adni, mert anafilaxiás sokkot okozhat). Minden előzetes várakozás dacára, évek óta először, 5 hétig semmilyen fertőzést nem kaptam el. Úgyhogy folytatódott a kezelés: háromhetente immunglobulinos infúzió.  Jóllehet mondták korábban is, hogy feltételezik: immunhiányos vagyok, de azt is mondták, hogy azzal nincs mit kezdeni, együtt kell vele élni. 

Már 41 éves voltam, amikor végre egy kórházi orvos (egyébként gyermekgyógyász) felismerte az immunhiányt. Itt tudtam meg azt is egy vérvétel és az immunológiai értékek meghatározása után, hogy valóban immunhiány-betegségben szenvedek, és lehetőség van az immunglobulin bőr alá juttatására, vagyis nem szorulok a kórházi ellátásra. Megtanultam a szubkután gyóygszerezés fortélyait, és új élet kezdődött számomra. Ettől kezdve hetente beadtam magamnak az immunglobulint, a szervezetem elegendő ellenálló képességre tett szert, és csaknem teljesen kórházmentes élet kezdődött. Sajnos az évek során kapott téves kezelések miatt a tüdőm visszafordíthatatlanul károsodott. Normális életem lehetett volna, ha valamelyik orvos valóban foglalkozott volna a betegségemmel.

Így viszont csak a kérdések maradnak – miért kellett 41 éven át szenvednem? Miért tartott olyan sokáig, hogy a betegségemet felismerjék (holott az összes klasszikus tünetet produkáltam) és helyesen kezeljék? Miért nem vettek komolyan az orvosok, sőt, miért küldtek pszichiáterhez, ahelyett, hogy egyszerű vérvizsgálattal megállapítság az immunológiai értékeimet? Miért... ??
Azonban idővel megértettem, hogy a témáról az orvosok se sokat tudtak. Amikor tanultak, az „Immunhiány” témakör jószerivel ismeretlen volt, nem tanulták.

Most nagyon boldog vagyok, hogy az immunglobulinos terápia lehetővé teszi a normális életet számomra, és nagyon hálás vagyok minden pazmadonornak, mert így megkaphatom az életem végéig szükséges gyógyszeremet. Te vagy az ÉLETMENTŐIM!

Plazmaközpontjaink   

Plazmaadás Ausztriában

Bécs, 9. kerüket
Tel.: +43 1 319 53 63

Bécs, 21. kerüket
Tel.: +43 1 908 11 00

Retz
Tel.: +43 2942 20 333

St. Pölten
Tel.: +43 2742 90 333

Hainburg an der Donau
Tel.: +43 2165 52 024

Seiersberg
Tel.: +43 316 29 33 33

Leoben
Tel.: +43 3842 44 404